venezia

második elte-es szervezésű útunk velencébe vezetett, a karnevált megnézni. hát karneválból nem sokat láttunk, de hangulatos épületetekből annál többet.

már az indulásnál láttuk, hogy nem lesz ez olyan szervezett út, mint a decemberi bécs, a szervező srác, aki még nagy jóindulattal sem nevezhető idegenvezetőnek, beült középre. hát jó. mért ne?
egy-két órával később máraztán átláttam mire is ment ki ez az egész. emberünk csajozott ugyanis. rendes gyerek meg minden, de ne már…

az odafelé út… hát izé… buszon 10-11 órát utazni az nem annyira nevezhető kényelmesnek, pláne, hogy a mögöttem levő dugó kiscsaj végigpofázta az utat, és szerintem a seggén vette a levegő hozzá.
azért némi alvadás volt, párom vizsgázott, én meg melóztam aznap, szóval eléggé fáradtak voltunk.
párszor meg is álltunk, de volt, hogy már hisztire, hihetetlen, hogy ha már a szervezőkölyöknek nem is, de legalább a sofőröknek lehetett volna annyi eszük, hogy megállnak. bezzeg, ha végighugyoztam volna a folyosót, akkor félreállt volna a szájuk (aztán összevernek persze, és kibasznak a buszból pólóban, valahol szlovéniában).

hajnalban már mediterrán stílusú házak látványára eszméltem, olaszország, de borús idő, eső; hát rettentően örvendtünk.
mire odaértünk elállt, a sofőrök elintézték a parkolást, 150 euro egy napra, azért az olaszok is tudnak valamit. a szervezősrác annál kevesebbet, fogalma sem volt mi mennyibe kerül, hogy megy. ott szembesültünk vele, hogy a hajójegy 12 euro/koponya, de a levelében korábban azt írta, hogy amit érkezéskor veszünk, az egy egész napos bérlet. hát nem. annyit sikerült elintézni, az olasz néni javaslatára, hogy csoportos jegyet vegyen, az csak egy tízes, viszont együtt kell visszajönni, időre.

persze az eső újra el kezdett esni mire a sertésszállító hajóval átértünk velencébe. kelet-európa krémje ott volt pár hajóval, ha olasz lennék, elátkoznám a karnevál napját.

na, azért nem volt ám olyan fos az egész, mint ahogy itt most lefestem, amikor a hajóból kiszálltunk, akkor már vigyorogtunk, hogy itt vagyunk együtt velencében és ez milyen faszányos már.

vécével indítottunk, ami meglepően kultúrált volt, bár azért a paraszt, egy öreg faszi, aki nem volt hajlandó kifizetni az egy euros díjat, megpróbált beslisszanni az egyik utastársam után a forgóvillán, a bunkó még azt sem tudta, hogy esélye sincs, utána a kifelé forgó oldalon bemászott, aztán az egész tetejébe még be is ment előttünk az egyik felszabaduló budiba, miközben makogott valami ismeretlen nyelven. röhögtünk, hogy mekkora szopó már, de a fekete leves még csak eztán jött, mert annyira büdöset kulázott, hogy halál.

azt már az elején elhatároztuk, hogy nem megyünk be sehova, igyekszünk kikerülni a tömeget, és mellékutcákon közlekedünk. ez délelőtt még tartható is volt, de aztán egyre jobban telt fel a város, így délutánra már nem úsztuk meg a darálót.

a délelőtt tulajdonképpen gyorsan elment, rácsodálkoztunk a városra, megnéztük a csatornákat, a gondolákat, az ódon, málladozó épületeket. fura, hogy minden épület szinte összedőlni látszik, belül pedig sok elég fényűzően van berendezve. rengeteg a kis kávézó, kajálda, megállapítottuk, hogy itt minden kicsi és szűk.

ettünk nagyon finom fagyit, ittam remek kávét, aztán elmentünk egy étterembe, de ez afféle olasz gyorskajálda, és kizárólag kínai személyzete volt. párom lasagne-t evett, én pizzát, és elfelejtettem a borravalóra vonatkozó szokást, amit korábban olvastam, úgyhogy nem hagytunk ott semmit. úgy megy ugyanis, hogy odaadod a pénzt, a pincér visszahozza a visszajárót, te pedig otthagyod abból, amennyit gondolsz. az útikönyvek szerint 5-10% körül illik.

mászkáltunk egész nap tulajdonképpen, megint felvettem a hajcsárszerepet, mint tavaly tunéziában, de egyszerűen be kellett látnom, hogy képtelenség 11 óra alatt bejárni az egész várost, és nem tudunk mindent megnézni. a szemem itta a látványt azért, csináltam pár fotót, amik jó szarok lettek, sötét volt, egész nap esett, nem épp fotósidő…
maskarásokat is nagyon ritkán láttunk, arra tippeltünk, hogy féltik a ruháikat, vagy esetleg majd este kezdődik a buli, amikor mi már visszafelé megyünk.
maszkot azért szereztünk, vettünk egy szépet, bár én a hosszúcsőrre voltam ráfeszülve, meg a dísztelen háromszögletű kalapra, de ez is nagyon tetszik.

nap végén, mikor szegény páromnak már állt a víz a csizmájában, és még mindig volt az indulásig több óra, beültünk egy kellemes kávézóba, pontosabban a pincércsaj behívott minket, mert látta, hogy az ajtó előtt toporgunk, de nem volt hely. kijött és valamit mondott olaszul, amiből én csak a szabad szót értettem, de levágtuk, hogy mit akar. faltunk itt egy tonhalas pizzatekercset, meg egy tiramisut, plusz capuccino. nem felejtettem el a borravalót sem ezúttal.

21.10-re visszamentünk a kikötőbe, félkor indult a hajó, de természetesen nem mindenki ért vissza időben. a szervező elment egy párért, mi meg addig indultunk fel a hajóra, ahol egy debreceni csoport ügyeskedett jobbról, egy csaj még be is szólt, aztán úgy meglöktem, hogy kétségbesetten kapaszkodott a kistársaiba, nehogy megfürödjön a gányos vízben. persze nem vagyok rá büszke, sőt igazából nem örülök, hogy le kellett alacsonyonodnom idáig, de egyszerűen nem lehetett megmozdnulni az embertömegben.

a hazaút trágya volt számomra, össze-vissza vergődtem az ülésben, 15 perceket aludtam, felriadtam, még mindig kurvasok óra és kilométer hazáig, megint alvás, ehh…
egyszer álltunk meg még olaszországban 1 óra után, utána még valahol tankolni, de ez ködös emlék csak, aztán csak magyarországon, tele hólyaggal.

összességében fasza volt, megint világot láttunk, velence gyönyörű, még biztos visszamegyünk valamikor. én a nyarat szorgalmazom, mert kíváncsi vagyok a napos velencére is, meg hát kéne fotózni is. a szent márk tértől nem voltam hasraesve, a kevésbé forgalmas részek sokkal hangulatosabbak. láttunk olasz veszekedést, ablakból instrukciókat kiabáló asszonyt, hordárfiúkat, a nagy csatornát, meg busómaszkos boltot is.